Az alábbi idézet Michel Houellebecq: Behódolás című regényének az utolsó sorai. De valójában az egész regény esszenciája. Akinek van füle a hallásra, s van szeme a látásra, az ebből a pár sorocskából tudni fogja mi vár Franciaországra, s gyakorlatilag – idővel – egész Európára. Nekem, koromból adódólag már hál’Istennek nem kell átélnem, de az unokáimnak sajnos igen. De, lehet hogy számukra megfelő lesz ez az új élet, ki tudja. Mint ahogyan a főhős is írja a legvégén: „És nem kell megbánnom semmit.” Így legyen…
„Eltelik még néhány hét, afféle gyászidő, miközben lassacskán felenged a tél, és a tavasz benyomul a párizsi régióba; és aztán, természetesen, felhívom Rediger-t.
Kicsit túl fogja játszani az örömét, főleg tapintatból, meglepetést színlel majd, hogy ne fosszon meg a szabad akarat illúziójától; és tudom, hogy tényleg örülni fog a beleegyezésemnek, de a lelke mélyén már kész ténynek vette, nyilván jó ideje, talán már az emlékezetes délután óta, amelyet az Arènes utcában töltöttem – ahol meg sem próbáltam eltitkolni, milyen mély benyomást tett rám Aïcha szépsége és Malika konyhaművészete. A muszlim asszonyok odaadók és engedelmesek, erre nyugodtan számíthatok, ebben a szellemben nevelik őket, és az örömszerzéshez ez lényegében elég is; ami a konyhát illeti, az nem nagyon izgatott, az evés terén nem vagyok olyan kényes, mint Huysmans, de a lányok ilyen irányú neveltetésben is részesülnek, gondolom, ritkán fordul elő, hogy nem sikerül legalább tűrhető háziasszonyt faragni valakiből.
Maga az áttérési ceremónia nagyon egyszerű lesz; valószínűleg a párizsi Nagymecsetben zajlik majd. Relatív fontosságom miatt feltehetően jelen lesz az egyetemi kancellár, vagy legalábbis valamelyik közeli munkatársa. És természetesen Rediger is eljön majd. A jelenlévők száma nincs előre megszabva; mivel a mecsetet nem zárják le az alkalomra, nyilván lesz ott néhány közönséges hívő is, az áttérési fogadalmamat új muszlim testvéreim előtt kell majd letennem, akikkel egyenlő vagyok Isten előtt.
Délelőtt kizárólag a kedvemért megnyitják majd a gőzfürdőt, pedig általában zárva van a férfiak számára; fürdőköpenyben végigsétálok a boltíves oszlopsorok között a csodálatosan finom díszítésű mozaiklapokkal borított folyosókon, majd egy kisebb teremben, amelynek a falait szintén cizellált szépségű mozaik borítja, megfürdöm a kékes félhomályban, hagyom, hogy a langyos víz hosszan csorogjon a testemre, amíg meg nem tisztulok. Utána felöltözöm az alkalomra vásárolt új ruhámba, majd belépek a nagyterembe, ahol a szertartások zajlanak.
Ekkor csend támad körülöttem. Csillagképek, szupernóvák, csillagködök, galaxisok képe fut át az elmémen. És források, sziklás, feltöretlen pusztaságok és hatalmas, szinte érintetlen erdők képe; és lassanként egész valómat áthatja a kozmikus rend nagysága. Majd nyugodtan elmondom a következő szöveget, amelyet addigra fonetikusan megtanultam: Asadu an lá iláha illa-llah va asadu anna muhammadan raszúlu-llah. Ami szó szerint a következőket jelenti: »Tanúsítom, hogy nincs más istenség, csak az Isten, és hogy Mohamed Isten küldöttje.« És ezzel vége; és én attól kezdve muszlim leszek.
A fogadás a Sorbonne-on sokkal tovább fog tartani. Rediger egyre inkább a politika felé fordul, a minap nevezték ki külügyminiszternek, már nincs sok ideje a rektori teendőire; ám ennek ellenére ragaszkodni fog hozzá, hogy a beiktatásom alkalmából ő tartsa a beszédet (és tudtam, biztos voltam benne, hogy csodálatos beszédet ír majd, és örömmel fogja elmondani). Az összes kollégám jelen lesz – egyetemi berkekben már elterjedt a Pléiade-om híre, mostanra már ők is mind tudomást szereztek róla, tehát nem vagyok elhanyagolható ismeretség; és minden kolléga tógát fog viselni, mivel a szaúdi vezetőség a közelmúltban újra ezt a viseletet írta elő.
Mielőtt elmondom a válaszbeszédemet (ami a tradíciónak megfelelően nagyon rövid lesz), még egyszer, utoljára eszembe fog jutni Myriam. Tudom, hogy ő sokkal nehezebb körülmények között fogja leélni az életét, mint én. Őszintén kívánom majd neki, hogy boldog élete legyen – még ha nem is hiszek benne igazán.
A koktélfogadás vidám lesz, és jó sokáig fog tartani.
Néhány hónap múlva újrakezdem a tanítást, és persze megint megjelennek az életemben a – szép, lefátyolozott, félénk – diáklányok. Nem tudom, pontosan hogy terjednek el a tanárokról szóló pletykák a diáklányok között, de az idők kezdete óta mindenkihez eljutnak, ez elkerülhetetlen, és nem hiszem, hogy jelentősen megváltozott volna a helyzet. Bármelyik lányt, még a legszebbet is boldoggá és büszkévé teszi majd, ha őt választom, és kitüntetésnek érzi, hogy megoszthatja velem a nyoszolyámat. Méltók lesznek a szerelmemre, én pedig képes leszek szeretni őket.
Ahogy néhány évvel ezelőtt az apámmal is történt, az én életemben is új esély kínálkozott: esély egy második életre, amelynek nem sok köze lesz az előzőhöz.
És nem kell megbánnom semmit.”